Illetőleg, egyelőre inkább csak a gyűjtögetéshez. E sorok szerzője már régóta folytatta a gyűjtögető, azaz biobankár életmódot, mire ráébredt arra, hogy nincsenek vadászok körülötte. Azóta próbálja levadászni a vadászokat, amely sokszor időigényesebbnek tűnik, mint maga a gyűjtögetés. Ez a cikk a biobank szakemberek talán legnagyobb problémájáról szól.
Sokszor emlegetem a mindennapjaim során azt a bizonyos TIME Magazin címlapot 2009-ből, amely azt ígérte, a biobankok majd megváltoztatják a világunkat. A hangsúly a majd szócskán van. Még több, mint egy évtizeddel a publikálást követően is várjuk azt az időszakot, amely elhozza a biobankok virágkorát. Egy olyan korszakot, amelyben biobank-tudatos társadalmakban élünk, nemcsak a fejlett, hanem a harmadik világ országaiban is léteznek kisebb-nagyobb biobankok, amelyek felgyorsítják forradalmi diéták, vagy terápiák gyakorlati bevezetését, gátat vetnek a jövő pandémiáinak, segítenek benne, hogy harmonikus, fenntartható környezetben éljünk, ne szenvedjünk energia, vagy élelmiszerhiányban és még hosszan sorolhatnám áldásos hatásaikat. Mi, a biobankárok, biobank szakemberek kicsiny közössége elszántan hisszük, hogy igazat hirdetett a TIME Magazin és ez az ötlet hamarosan éreztetni fogja Velünk, hogy a világ jobbá lesz általa.
De hol is tart most az ötlet 14 évvel a harsány címlap után? A 2000-es évek végén és a 2010-es évek első felében még csak az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, valamint Ausztráliában beszélhetünk átfogó biobank-tevékenységről és még néhány úttörő európai ország, úgy mint Franciaország, Németország, Svájc és Skandinávia Államai ismerték fel a jelentőségét. Majd 2013-ban napvilágra került a Helsinki Deklaráció újabb változata, amelyet 2016-ban a Taipei Deklaráció követett, amely megteremtette a nemzetközi standardok szintjén is elfogadott keretet ahhoz, hogy definiált kutatási célok nélkül, a jövő tudománya számára is lehessen biológiai mintákat gyűjteni a jelenben, legyen az bármely típusú és eredetű. Így joggal gondolhatnánk, hogy az elmúlt hat évben ugrásszerűen, gombamód nőttek ki a földből az öreg kontinensen is a növényi, állati, humán, beteg, egészséges, felnőtt, gyermek, virtuális, mikrobiális (határ a csillagos ég-szó szerint, elég csak a NASA Biobankra gondolnunk) biobankok. Ez többé-kevésbé igaz is, egyfajta forradalom zajlik most, különösen a COVID lezárások óta és különösen Európában, ám az áhított fénykorra még várakoznunk kell.
Ugyanis, a biobankokban tárolt minták kihasználatlansága egyelőre égető probléma. Becslések szerint ma a globálisan az összegyűjtött mintáknak csak mintegy 10%-át kérik ki kutatók, amely több tíz milliónyi hosszú évek, évtizedek óta a fagyasztókban, polcokon, tárolókban várakozó, kiváló minőségű kutatási forrást jelent, kihasználatlanul. Hogyan lehet fenntartani ezt a magas kihasználtsági arányt? Egyre kevésbé. Hiszen lehet, hogy a ma mindenki által gyűjteni akart mintákra hamarosan már egyáltalán nem lesz szükség, “kimehet a divatból” maga a minta fajtája is, vagy például a ma rendkívül népszerű, újhullámosnak vélt metodika is, amelyre specifikusan tároltuk el a mintákat éveken keresztül. S persze az sem elhanyagolható, hogy Mi gyűjtögetők mindent gyűjteni szeretnénk, sokszor nem gondoljuk át, hogy arra az adott mintára, amit biobankban szeretnénk őrizni, van-e egyáltalán kutatói kereslet, felhasználható-e egyáltalán áttöréssel kecsegtető kutatások számára, kell-e ekkora mennyiség belőle. Úgy meríthetjük ki a költséges, szofisztikált technológiával működő tárházunkat, hogy sokszor nincs mögötte világos stratégiánk, vagy akár üzleti kockázatelemzés, exit-terv. Most ráadásul egy súlyos energiaválság közepette tesszük ezt. A stratégiához tartozik annak felelős eldöntése is, hogy mely mintákra nincs többé szükség, mikor kell profilt és akár küldetést váltanunk, s hogyan kommunikáljuk ezeket a résztvevőkkel, partnerekkel, a társadalommal. Különben elveszíthetjük a legfontosabb érdekelt fél, a donorok bizalmát, akik azt feltételezik, hogy a mintáikat fel fogják használni kutatásokra.
S hogy hogyan szerezzünk vadászokat, azaz tegyük érdekeltté a kutatókat abban, hogy a biobanki mintáinkon vizsgálódjanak? Ez egy nagyon nehéz kérdés és a válasz is nagyon összetett. A bizalom kiépítése az ismeretlen felé mindig óriási feladat, s ez talán különösen igaz a tudós emberek körében. Az egyetlen szó, amely klisének hat, de jolly jokernek is egyszerre, a minőség. El kell érnünk, hogy “rá legyen írva a biobankunkra”, hogy minőségi mintákat és adatokat őriz. Hogy Mi mindenre figyelünk és mindenben segítjük a harmonizáltan zajló folyamatokat, már bőven a mintavételt megelőző időszakban is. Haladjunk az akkreditáció irányába, feleljünk meg a nemzetközi standardeknek, dolgozzunk együtt a nemzetközi közöségekkel, akik által még több minta-kikérőre tehetünk szert. Ha épp feltörekszünk, addig is mutassuk be, más biobankok milyen sikereket értek el az általunk választotthoz hasonló utat bejárva. Látassuk a biobankunkat, adjunk hírt szakértőinkről, partnereinkről, a biobank által támogatott kutatásokról, vagy akár a születőben lévő ötletekről. S ha dolgunkat jól végeztük, akkor hátradőlve értelmet nyer a következő, híres mondat ebben a kontextusban is: “Csak akkor tehetsz meg mindent, ha már semmid sincs.”
